Puiu, az úgynevezett román újhullám úgynevezett elindítója és élharcosa mindig egy lépéssel a többiek előtt jár, még akkor is, ha a díjakat nem ő hozza haza. Új filmjével ismét szintet lép és megszabja az elkövetkező évek ritmusát. A Sieranevada bármennyire is nem tűnik annak a beavatatlan néző számára, voltaképp igazi formai és stílusbravúr: egy szűk bukaresti blokklakásba zsúfol be egy csomó embert (csúcsformában vagy 15-öt) úgy, hogy a kamera folyamatosan képes új képkivágást, friss beállítást találni, és irgalmatlanul hosszú snittjei egy cseppet sem lesznek unalmasak. A színészek szinte jancsói koreográfiákban kényszerülnek elsuhanni a mindössze néhány stratégiai helyre lepakolt, folyamatosan ólálkodó kamera mellett-előtt, de az egész klausztrofób szituáció mindvégig annyira életszagú marad, hogy a néző hamar megadja magát és dől a röhögéstől. Pedig a történet nem is lehetne szomorúbb.